3. Chapter

Az al-vezetőnő még elmond pár dolgot, mielőtt kijövök a sátorból. A lehető leglassabban lépdelek a fiú felé, ki most az egyik padon ül, elgyengülten, lehajtott fejjel, s Reyma haragját próbálja elkerülni. Fogalmam sincs, mit fogok neki tanítani. Vadászat, rejtőzködés, eselteg az állatok megismerése? Fenébe is ezzel!

- Mi  a neved? – szegezem felé a kérdést, mire felnéz rám. Szemei  ijedtségét nyugalom váltja fel, úgy látszik, a leveses akcióm után bízik bennem.

- Niall Horan – hadarja gyorsan.

- Affy vagyok. Nagyon örvendek Niallhoran – nyújtom neki hüvelykujjam, mire néz rám egy darabig; mintha nem értené. Pár pillanat múlva megemeli karját, s hüvelykujját enyémnek nyomja, én pedig megdörzsölöm recés ujjbegyét sajátommal. Furcsálló tekintettel néz rám, de nem szól semmit.

- Amyia – fordulok sátortársam felé. – Az al-vezetőnő azt parancsolta, hogy át kell költöznöd a rózsaszín sátorba, hogy a fiú egy helyen legyen velem.

- Rendben – bólint a lány, s befut közös fészkünkbe, mire nagyot sóhajtok. A férfi miatt még a legjobb barátnőm is elmegy mellőlem. 

Leülök Niallhoran mellé, s figyelem egy darabig. Reyma azt mondja, hogy magunkra hagy minket, így a gyerekekkel együtt elindul a tó felé vezető úton. Kettesben maradok a férfival, ki úgy tűnik nem is nagyon törődik velem, mivel a körmei alól kikandikáló sarat próbálja visszaküldeni a természetbe. Észrevétlenül közelebb csusszanok, s még mindig csak bámulom. Légzése lassú, mellkasa egyenletesen emelkedik föl-le. Ruhája nem állati eredetű, ilyen anyagot csak az al-vezetőnő használ, hogy felkösse a haját, szóval előkelő törzsből származhat ez az emberke. Nadrágja fogalmam sincs milyen anyagból lehet, színe mint az ég, s kissebb fehér csíkok húzódnak benne. Lábán valami kemény nem-is-tudom-mi van. Hirtelen megtörli homlokát, mire megijedek, reménykedve, nem veszi észre mennyire bámulom. Melege van, akárcsak nekem; de hiába, az esőerdőkben mindig hatalmas a forróság.

Óvatosan érintem meg karját. Bőre iszonyatosan puha, olyan mint az enyém, miután órákig ülök az iszapban. Arcát felém fordítja, mire gyorsan visszakapom karjaimat öleimbe.

- Mi az? – szólal meg hirtelen mély hangján.

- Semmi.. T-tényleg semmi – dadogok, mint egy kisgyerek. Nem is értem, miért jövök miatta zavarba, hisz ki ő? Egy senki!

- Egyébként.. izé, most mit is fogtok velem csinálni? – Halkabban mondja, ami meglep. – Meg fogtok sütni, vagy..

Felkacagok, mire butácskán néz rám.

- Jaj, te buta! – nevetem, de ő nem találja viccesnek. – Ne aggódj Niallhoran, nem fogunk megenni – mosolygom még mindig kicsit kuncogva.

- Niallhoran – mormogja a tűzre kapva a tekintetét, szomorúnak tűnik; majd felnéz az égre. – A One Directionből..

- Az egy sátor? – kérdezem még közelebb csúszva, így meleg karja az enyémhez simul, s ő felnéz rám.

- Öm, azt hiszem.

- Akkor te vagy Niallhoran, a One Direction sátorból? – kérdezem, s megfogom a kotró-ágat, s feltúrom a már hőjét veszteni kezdő parazsat, s addig kotrom, míg új lángra nem lobban.

- Ezt hogy érted? – szinte suttogja, s végignyal megcserepesedett ajkain. Bánatos tekintetétől magával ragad engem is a boldogtalanság.

- Hát, én vagyok Affy, a fekete sátorból, akkor te..

- Ja, akkor jól mondtad – vág közbe a szőkeség.

- Jöhettek! – kiálltja Amyia az indából font táskáját maga után húzva. Rám mosolyog még egy picit, majd Niallhoranre is vet egy furcsa pillantást, s eltűnik a rózsaszín sátor nyílását záró levelek mögött. Hatalmasat sóhajtok, majd rángatni kezdem Niallhorant magam után, be a kuckómba.

- Woah – mondja pár pillanat múlva a szőke fiú. – Ezt mind természetes anyagokból?

- Van olyan, hogy természettelen, vagy mi? – morgom flegmán. 

Körbenézek a sátorban, mely most olyan üresnek tűnik. A talaj száraz, két levelekből és száraz fűből készült fekhely, két farönk, melyeknek tetejét lecsiszoltuk, s az egyiken most hatalmas üresség, míg a másikon az én holmijaim találthatóak. Semmi egyéb nincs itt, hisz csak öltözködni, aludni és ha esik az eső, játszani járunk ide.

- Az a te sarkad – mutatok Amyia fekhelyére és asztalkájára. A fiú bólint, s akkor veszem észre, hogy egy hátizsákot vonszol maga után, melyet egyből ki is tépek kezei közül.

- Hé, az az enyém! – kiálltja, de mintha meg sem hallottam volna, úgy dobom a zsákot az ágyamra, s kezdem kiszedegetni tartalmát. 

Sok olyan dolgot szedek ki belőle, amikről igaz, nem tudom, hogy eszik-e vagy isszák, de sokszor láttam már. Elvégre, a kintiek szeretnek erre túrázni, és mivel elég bénák, csak úgy beleejtik őket a folyóba. Legrosszabb esetben, pedig direkt akarják rongálni a természetet.

- Ez meg mi? – Húzok elő egy kis négyzet alakú valamit egy kis zsebből.

- A-a-az nem az enyém, egy barátom tette bele – hadarja Niallhoran dadogva, arcára hatalmas pír szökik.

- Jó, de mi az? – szegezem felé a kérdést még egyszer, miközben ő, azt a kis micsodát a nadrágja zsebébe gyömöszöli.

- Óvszer – vágja rá halkan, majd ledobja magát a levélágyra. Furcsán nézek rá, mivel fogalmam sincs, hogy az mit jelent, vagy egyáltalán mi is az. Niallhoran egyenesen a szemeim közé néz, nem szól semmit; csak bámul.

- Úgy látszik nem csak te fogsz tőlem tanulni – morgom, s szétszortírozom a holmijait, hogy mivel tud kárt tenni a faluban élő nőkben. Nem hagyhatok nála semmi éleset, vagy furcsát.

- Hogy mi?

- Két választásod van. Meghalsz, vagy megtanulsz velünk együtt élni. Gondolom, anamának lenni jobb, mint meghalni..

- Mit jelent anamának lenni?

- Nem rotyogni a levesben.

2. Chapter

Csillagos éjszakánk volt. Nem láttam, amit nagyon sajnálok, de a lányok elmesélték, hogy gyönyörű telihold mosolygott áldást falunkra. Még magam is csodálkozom rajta, milyen későn ébredtem. Általában hajnalban, legkésőbb egy órakor már rakom a tüzet, és készítem a reggelit (az esetben, ha van miből). Most meg körül belül három és négy óra közt ébredhettem. Mi teljesen máshogy számoljuk az időt, mint azok, akik kőházakban élnek. Az al-vezetőnő azt mondta, hogy kint az embereknél reggel öt óra van, mikor nálunk hajnal, és hat óra, mikor nálunk egy. Reyma, a zöld sátorból, ki egy kitanult nő, és már gyermeket is szült; úgy magyarázta, hogyha az embereknél húsz óra van, akkor nálunk tizenöt, szóval úgy tudjuk kiszámítani, hogy náluk mennyi az idő, ha a miénkhez hozzáadunk ötöt. Mi tizennyolcig számolunk, míg ők huszonnégyig. Nem butaság, de fölösleges, hisz ki az, aki tizennyolcnál tovább fennmarad? 

Épp reggelizünk a zöld és a sárga sátor tagjaival. Xexa szerintem ma ki sem fog jönni a sátrából, a pirosak pedig bogyózásra mentek. Lassan szürcsölgetem a sárga löttyöt, melyben a kígyó jól átfőtt húsa úszkál. Szinte hihetetlen, hogy mennyi élelmet szereztünk; életemben nem láttam még abban a fazékban ennyi levest, ami ilyen jó ízű is lett volna. Közben figyelem, ahogy Leeya Mintiet, a kis szőke hajú lányt eteti. Ők ketten laknak a sárga sátorban. Mintie anyja akkor halt meg, mikor őt szülte, így Leeya tizenkettő esztendős volt, mikor úgy döntött felneveli a kislányt, ki nemrég töltötte a négyet. Zinda hat éves, a zöld sátorban él anyjával, Reymával, és nagynénjével Exellával. Néha, mikor szomorkodom csak kiülök velük a sárba, és együtt építünk valamit a ragacsos trutyiból. Mindig mosolyt tudnak csalni az arcomra.

- Mi ez a zaj? – suttogja Reyma, miközben a bizonyos hang irányába fordítja a fejét. Göndör, dús és vörös hajába belekap a szél,  közben félreteszi a levest, és kezét a pumabőrből készített ruhája aljához simítja, hogy kiránthassa a kését. Mindenki elhalkul.

- Leeya, félek – bújik Mintie nevelőjéhez, ki ölébe veszi a kislányt, s jó erősen magához szorítja. Egy ideig csak nézelődöm, mivel nem hallok semmit, de nem kell sokat várni.. A hangok egyre hangosodnak, közelednek. Felállok, míg Leeya és Exella a háttérbe szorul a gyerekekkel. Reyma, Amyia és én eléjük állunk, és bámulunk a hang irányába. A hatalmas levelek közül ijesztően hat a ropogás és tördelés, majd egyszer csak a növényzet kettéválik, és egy ember bújik elő.

Haja rövid, szőkés-barna,pólója csak a mellét fedi, a hasa pucér. Az anyag alját a személy letépte, majd a karjára kötötte, valószínűleg sebesülés miatt, mivel az említett végtagja kissé véres. Nadrágja hosszú, de az is már szinte rohad róla, fel van szakadozva, s a lukakon ki-kimosolyognak a karcolások, vagy éppen mélyebb vágások.  A lányokkal kicsit megereszkedünk, és fegyvereinkkel támadó pozíciót veszünk fel. Jövevényünk pár pillanatig áll, majd összecsuklik, s kését a puha földbe szúrja.

- S-segítség – nyögi halkan, elhalóan. Elcsodálkozok, mivel hangja mély, s emlői sincsenek az illetőnek. Lábai és karjai meglepően szőrösek. Csak állok, és tartom a pózt, mit kiskoromban tanítottak nekünk.

- Ez egy férfi – jelenti ki meglepődötten Reyma, s felegyenesedik. – E-egy.. férfi.

- Hívom az al-vezetőnőt – motyogja halkan Amyia, s hátrálni kezd az említett sátorhoz.

A hímnemű egyed elgyengülten térdel a földön, s mély levegők után kapkod. Bordái kilátszanak, s lábai is ijesztően vékonyak. Megfogom a leveses tányérom, s megindulok felé.

- Ne, Affy! Lehet, hogy csapda! – Reyma elkapja a vállam, de lerázom kezét magamról, s tovább lépkedek a sebesült felé, mígnem odaérek.

- É-éhes vagy? – dadogom zavartan, mire lassan felnéz, s bólint. Kék szemeivel vágyakozva nézi a fatálat. Nyújtom azt, s az éhségtől remegő kezekkel megfogja, elveszi. Nem válogat, nem kérdezi meg mi az; inni kezdi a levet. Ádámcsutkája gyorsan mozog, ahogy mohón nyeli a levest. Én meg csak állok, és hihetetlenkedve bámulom reszkető, libabőrös végtagjait.

- Köszönöm – suttogja rekedten, miután befejezte az evést. De nem mozdul, nem csinál semmit, csak bámulja a földet, s mélyeket lélegzik.

- Mi a..?! – fut oda az al-vezetőnő, majd tőlünk pár lépésnyire megtorpan. Kését szorongatja, s látszik, nem tudja mitévő legyen. Mikor észhez kapok, térdre rogyok a tiszteletére, mit mindig meg kell tenni, valahányszor ő megjelenik; ugyan úgy térdelek, mint a fiú.

- Állj fel, Affy – morogja az al-vezetőnő. – Mit adtál neki?! – kiállt rám, miután felegyenesedtem. – Hogy képzelted, te?! – Keze csattan arcomon, mire a fájdalomtól nyögök egyet, s félre nézek. – Nézz rám, ha hozzád beszélek! – viszi egyre feljebb a hangerőt, s még egyszer megüt, így könnyeimet visszatartva izzó szemeibe nézek.

- Hagyja abba – motyogja a fiú. Az al-vezetőnő meglepődik, s hátrál egy lépést.

- Ki vagy te, hogy megmond nekem, mit csináljak?!  – üti meg a fiút is, ki látszólag meg sem érezte a taslit. Felnéz, bosszúsan és pimaszan a szemeibe tekint a nőnek. Arca piszkos, szemei alatt lila karikák ékeskednek a kialvatlanságtól. Az al-vezetőnő rám emeli igéző tekintetét, s megragadja karom. Rángatni kezd, be a sátrába, ahol elenged, s hátat mutat.

- Mit csináljunk vele? – kérdezi látszólag magától, mintsem tőlem, miközben feltérképezem a sátrat, vagy inkább kunyhót. Falai sötét fából épültek. A lakóhely oldalaiba kis kések vannak szurkálva, s azokra maszkok lettek akasztgatva, vagy csak sárral leveleket tapasztgattak rájuk.

- Hmm – morog az al-vezetőnő. Sietősen járkál fel-alá, miközben az állát dörzsölgeti. Azon kapom magam, hogy a lábammal a padlót simogatom. Finoman csiszolt deszkák, melyek láttán kissé meglepődök. Nagyon, nagyon jó érzés. Lábfejemen végigfut a libabőr a kellemes padlónak köszönhetően.

- Kitanítod! – kiállt rám a nő, majd mélyen a szemembe néz. – Szükségünk van rá.

- T-tessék? – dadogok. – Al-vezetőnő, én magam sem vagyok kitanítva, még nem öltem totemállatot.

- Nem olyanokra, te buta! – köpi, s leül dunyhájára. – Arra, hogyan éljen itt túl, faragj belőle anamát! De, ha gondolod meg is ölheted..

Összerezzenek. Ha az al-vezetőnő kimondja az ’ölni’ és a ’halál’ szavakat, rám tör a félelem, és a sok emlék. Még mindig bennem él a nap, mikor életemben először láttam embert ölni akarni. Négy esztendős lehettem, Reyma pedig első gyermekével volt terhes. Fiatalabb volt, élettel telibb, és sokkal-sokkal boldogabb. Hatalmas pocakjával is tökéletes vadász volt, fürge, magabiztos. De annak a nőnek ma már csak foszlányait láthatjuk. Minden a szülés napján elveszett belőle. Alacsony voltam, körülbelül a mai magasságom fele.  Nem láttam a zöld sátrat a lányoktól, csak a hangos ordításokat hallottuk. Mindenki ott állt. „Reyma szül!” „Elfolyt a magzatvize!”.. Még ma is a fejemben zengnek a mondatok, s a morajt egy kisgyermek sírása törte meg. Mindenki mosolyra húzta száját, de nem sokáig. „Fiú!”, ordította el magát az al-vezetőnő, s a lehunyt szemű gyermekkel kirontott a sátorból. Édes kis teremtés volt, ha ránéztél a szíved megtelt napfénnyel. De az al-vezetőnő nem így érzett. Lerakta a gyermeket az egyik padra, s kését kereste. Reyma ordítva, zokogva szaladt ki fia. „Ne, kérem ne!” sírt, s pont időben kapta fel kisfiát, így az al-vezetőnő a padba szúrta fegyverét. Reymának sem kellett több, futni kezdett, s úgy mesélte nevelőm, hogy megállás nélkül rohant az egyetlen férfi törzsig, melyről tudunk, s szövetségesek vagyunk velük, a kamamákhoz. Állítólag, tőlük kapjuk a szaporodáshoz szükséges valamit. Reyma öt napon belül tért vissza, fáradtan és csapzottan. Azt mondta, gyermeke meghalt, de mindenki tudja, hogy a fiú még ma is él a kamamák közt.

- Nos? – ront be gondolatmenetembe az al-vezetőnő.

- Anamát faragok belőle – jelentem ki egyenesen, magabiztosan, mire a velem szemben álló személy mosolyra húzza száját.

- Sok sikert.

Köszönöm a kommenteket, feliratkozókat! Tényleg sokat jelentenek nekem ezek a kis visszajelzések, kaphatnék még belőlük?            - Adie.x

1. Chapter

Halkan lapulok a földre, s próbálok egy hangot sem kiadni. Előttem egy hatalmas bokor, mely tökéletesen fedi a testem, így a növény előtt ácsorgó vadmacska  nem vesz észre. Igazából, ha mélyen beleszippantana a levegőbe, tuti rájönne, hogy egy ember bámulja őt, vagy éppen meg akarja ölni.

- „ A puma az erő felszínre hozásának és az önfejlesztésnek a totemállata” – gondolom magamban, majd lehunyom szemeimet. – „ Ha a puma támad, sosem hezitál, és mindig a leggyengébb pontot célozza meg.”

A bölcsek azt tanították, ha totemállatot ölsz, úgy kell ölnöd, amilyen az állat. Ha így teszed, rád szállnak az energiái. Ezek szerint hezitáció nélkül, gyorsan kell leterítenem. Ez a kulcsa annak, hogy gondoskodhassak magamról, és másokról is. Hisz, csak az tanulhat, ki ölte már meg más törzsek totemállatát. Ez amolyan fajta spirituális dolog.

Megfeszítem izmaimat, s egy hirtelen mozdulattal elhajítom a lándzsát, melyet magam készítettem pattintható kőből, erős fakéregből és egy hosszú ágból. Száll a lándzsa, hasít a levegőben, de pont a puma feje felett áll bele az egyik idős dzsungelfa gyökerébe. A puma rám mordul, majd futásnak ered. Megijesztettem, nem jön többé ide vadászni.

- Egyszer úgyis ki foglak nyírni! – ordítom utána, majd odabaktatok a hatalmas gyökérhez, s kihúzom a fegyvert a fából. Sok pici hangya szaladgál a törzsön, megijesztette őket a hirtelen ütés.

- Kinyírod, mi? – neveti mögöttem egy hang, mire megfordulok, s megigazítom a liánból font melltartómat.

- Nagyon vicces vagy, Amiya – mondom szememet forgatva, de közben mosolygok. Amiya a sátortársam, azaz, a törzs szerint testvérek vagyunk, de vér szerint szerintem lehetetlen, mivel semmiben sem hasonlítunk, külsőleg. – Miért vagy itt?

- Körbe kéne nézni – lobogtatja szőke haját, s mellém battyog. – Tudod, hátha találunk valamit vacsorára.

Bólintok, majd szedek pár mérges bogyót a bokorról, mi mögött nem is olyan rég elbújtam. Elindulunk a csapdákat végignézni, s közben nem is nagyon beszélgetünk, néha köhintek, ő meg néha édesen tüsszent. Mindig is féltékeny voltam Amiyára, mert ő olyan különleges. Kék szemek, gyönyörű világos-szőke haj. Nagyon tetszik amit látok. Mármint, nem vagyok homosexuális, csak elismerem, hogy Amiya a legszebb lány a törzsben. Igazából, sokan leszbikussá váltak a törzsben, a társaság és a szexuális élet hiánya miatt, pedig igazából nem is vonzódnak a saját nemükhöz. Ilyen hamis-leszbikusok. Mondjuk, én sosem állnék össze nővel, mivel nem érzem, hogy vonzódnék is valamelyikükhöz. Én olyan semmilyen-szexuális vagyok. Nem izgat semmi és senki.

Amiyával végre találtunk egy csapdát, melyen egy nem mindennapos zsákmány lóg. A látványtól rendesen lesokkolok. Hatalmas, körül-belül négy méter hosszú kígyó, sárga gyönyörű bőrrel, vastag testtel.

- Úgy látszik, lesz vacsoránk egy hétig – örül Am, majd kihúzza kését a fekete szoknyájából. Ő már ölt totem állatot, de mivel az a törzs, melynek állatát megölte már megszűnt, így azt mondták neki, csinálhat a bőrből ruhát, de tanulni nem tanulhat.

Amiya az óriáskígyóhoz lép, majd óvatosan elvágja a torkát. A kígyó már akkor is béna volt, mikor megtaláltuk, de most utoljára rándul egyet, s kileheli lelkét. A szája tátva marad, s méregfogain csillog a nap szemtelenül beáramló fénye.

Nehezen leszedjük a kígyót, majd együtt szépen óvatosan hazahurcoljuk. Hiába van köztünk egy és fél méter távolság Amiyával, így is a földön húzom magam után a kígyó farkát. Könnyedén megtaláljuk a falut; míg más kereshetné évekig. A törzs lakhelye elég egyszerű; minden irányban az esőerdő, s egy nagy körben nincsenek bokrok, sem fák.

Hét sátor áll, ugyan olyan színű, mindegyiken lóg egy-egy zászlószerűség.

- Tigó szerelmére, nézzétek! – kiálltja Leeya, aki valamivel fiatalabb mint mi, de sokkal felnőttesebben néz ki. Vagyis, mellette elbújhatnák. Neki gyönyörű sötétbarna haja van, rövid és szélfútta hatású, az íriszei mindig zölden ragyognak, szép kerek mellei vannak, emellett magas is, az alakja pedig tökéletes. Míg én kövér vagyok, kicsik a melleim, a hajam vadmalac- ürülék színű, Amiya egy fejjel, Leeya meg egy és fél fejjel magasabb nálam. Ez vagyok én, az átlagos Affy, a fekete sátorból.

Amiyával ledobjuk a hosszú gerincest a földre, majd jön a többi lány is, és szépen megnyúzzuk a zsákmányt. Naplementekor tüzet gyújtunk, s kijön a al-vezetőnő. Magas, vastag nőies combok, éj-fekete haj és kéken világító szemek. Ezek jellemzik őt. Térdre ereszkedünk, majd mikor azt mondja, felállhatunk, mindenki vissza ül a tűz köré. Névsor olvasást tart.

- Exella, a zöld sátorból? – Jelen!

- Zeeza, a piros sátorból? – Jelen!

- Leeya, a sárga sátorból? – Jelen!

- Dekxa, a rózsaszín sátorból? – Hat éjszaka óta sehol..

Minden elcsendesedik. A halk mormolások elcsitulnak; a tűz is halkabban ropog.

- Halottnak nyilvánítva – pusmog az al-vezérnő. . – Holnap rendezünk halotti tort.

A lány lakótársa szájához emeli kezét, majd beleharap, s hangosan ordítani kezd bele, majd az üvöltés átmegy hangos zokogásba. A mellette ülők szorosan átölelik; majd lassan mindenki csatlakozik. Igaz, tétovázva, de az al-vezetőnő is átöleli a mellette ülőket. 

Mind megsiratjuk Dekxát, a rózsaszín sátorból. Xexa, a zokogó lány, ki egyedül maradt sátrában, megkér, hogy játsszam el a lizilkén Dekxa kedvenc dalát. Gyorsan befutok a hangszerért, majd visszaülök a padra, s a tüzet bámulva fújni kezdem a kis hangszert.

- Táncol a tigris, boldog – énekli a dalt Xexa sírva, majd a többiek is halkan motyogni kezdik a dalszöveget, s mikor befejezem a nótát, s az al-vezetőnő felolvassa a teljes névsort, majd csak Dekxáról beszélünk, a lányról, ki soha többé nem tér vissza a rózsaszín sátorba..

Prologue

A tigris az erő, az odaadás és az érzékiesség jelképe.

A tigris az anamák szent állata. Csak nők, s kislányok, növényből s némi állati bőrből font sátrakban, az esőerdő mélyén, valahol az Amazonas-folyó mentén. 

Ők hisznek az izgalmas életben. Hiszik, hogy nem kell ahhoz világot látni, hogy boldog legyen az ember, s tudják, nincs szükség aranyra, gyémántra, hogy igazán gazdag légy. 

Hisznek benne, hogy a nők is lehetnek erősek. Hiszik, hogy a nő férfiak nélkül is boldog életet tud élni. 

Hisznek a sorsban. Hisznek benne, hogy minden meg van írva, valahol egy nagy könyvben, melyben minden ember neve szerepel. 

De sosem hitték volna, hogy egy nap a legfeministább lány lesz szerelmes. A legvadabb álmaikban sem gondolták volna, hogy pont Affy, a fekete sátorból; ő lesz az, kit a mai napig tisztelnek valahol a dzsungel mélyén, s kislányoknak mesélik majd történetét.. a történetét a fiúval, kinek nevéről biztos te is hallottál.. 

Ez egy történet a kiszámíthatatlanságról, az új élményekről, utálatról, szerelemről, veszélyről, kitartásról.. valahol az esőerdők mélyén..

Kolibri, Hummingbird ~ 
_________________________________________________________________________________

Először is, helló-szia városlakó!

Köszöntelek az új blogomon, mely a Hummingbird nevet kapta, azaz Kolibri. Az író Adie., azaz én; nem éppen a leghíresebb és legtehetségesebb író vagyok a blogspoton, de azért remélem olvasni fogod ezt a kis történetecskét, mivel nagyon sok munkám van, és lesz benne. (Pl. a design két napig készült, de ez mellékes) Tudom, hogy nem írok tökéletesen, de igyekszem, és próbálok fejlődni. 

Remélem adsz egy esélyt, és írsz egy kommentet, vagy esetleg pipálsz, vagy hatalmas örömömre feliratkozol.

Ölel, Adie.